Kristóf, Niki, figyeljetek,
Elmondok egy történetet!
Ez a mese úgy kezdődik,
Ahogy kezdődnie illik.
Úgy-úgy, bizony: egyszer volt,
egyszer volt, meg hol nem volt.
Volt egyszer egy nagy szakállú,
nagy szakállú, görbe lábú,
görbe lábú kismanó,
úgy hívták, hogy Halihó.
Ez a manó egyet gondolt,
görbe lábán nagyot ugrott,
felpattant a szellőre,
s rácsücsült egy felhőre.
Ott utazott éjjel-nappal,
télen, nyáron és tavasszal,
ősszel is ott utazott,
kiáltozott jó nagyot:
– Halihó, halihó, én vagyok itt, Halihó!
Egyszer aztán, képzeljétek,
felhő széléről lenézett,
s meglátott két gyereket.
Igen-igen, titeket!
Kis fejében egyet gondolt,
felhőről szellőre ugrott,
és itt termett előttem.
(Bizony jól meglepődtem!)
Átadott egy üzenetet,
kért, hogy osszam meg veletek.
Azt üzente, jön még erre,
s ha látjátok felhőn ülve,
kiáltsátok a nevét,
s köszöntsétek, erre kért.
Észre fogjátok majd venni,
könnyen meg lehet ismerni,
ha felhőn ül, s görbe lábú,
ezen kívül nagy szakállú,
ráadásul kismanó,
akkor ő az, Halihó!