Egy csomag színes ceruza, egy csoport ember.
Előttük a természet rajzokban, színtelenen.
Fellapozzák a kifestőt. Szebbnél szebb tájak,
erdők, rétek, ég és föld, néhány kósza állat.
Elkezdenek a képeknek színeket adni.
Kék az ég, zöld a fű, sárga a Nap,
barnán figyel egy őzgida a hársfa lombja alatt.
A folyók kékeszölden csillanó csobogása
pompás halakat tár szemeik elé.
Ők csak színeznek, satíroznak,
s a ceruzák egyre fogynak…
Először a kék ceruza kopik el teljesen,
így az ég nem ragyog kéken, csak veresen.
Vérvörösen csobog tovább az eddig tiszta vizű patak.
Már a nappal sem más, csak vöröslő alkonyat.
Elfogyott a sárga. Barna lett a Nap.
Barnán látják már a rég ragyogó csillagokat.
Barnulnak a virágok, az eddig sárgálló halak
most barna színnel úsznak a vöröslő tóvíz alatt.
Kimerült a zöld. Pótolták szürkével.
A fák, a füvek, a dzsungelek
most szürke színnel fürkésznek.
Végül nem maradt más, csak a gyűlölt fekete.
A havas hegytetők fehérsége megszűnt.
Nem hó takarja az ormot, hanem a gyász leple.
S már nincs fehér, csak fekete lepke…
Legvégül már minden fekete.
Fekete Ég, fekete fű, fekete Nap…
Így lett fekete egy egész lap.
Az utolsó képre már csak annyi fekete maradt,
ami arra lett elég, hogy húztak egy vonalat.
Nem maradt semmi, kipusztult már minden,
hát áthúzták a lapot, míg a hegy bírta srégen.
Így hal meg a természet,
így ölünk meg mindent.
Fekete gyászba borítjuk a Földet.
Ezek az emberek kaptak még egy esélyt:
még egy csomag színes ceruzát.
S most, hogy végre felmérték a veszélyt,
a színeket beosztani megtanulták.
Ám mi lesz a Földdel?
A pusztuló természettel?
Neki nincs második lehetőség.
Egyedül miénk a felelősség.