Óriási pók szövi az éj fekete álmait.
Elrejtette a pirosat, behálózta a fa zöldjét,
s velem kezd most játszani.
Nyekeregve ing a hinta, esti kórus andalít,
mikor fent az egyik csillag, sárga szemét hunyorítva
egyenesen rámkacsint.
Szemeimre álompor hull, és a csillag már mesél.
Hallgatják a szőlőszemek, hallgatják az eltűnt színek,
a hinta is, no meg én.
Réges – régen, nagyon régen, együtt járt a Nap s a Hold.
Jóbarátok voltak ketten, harag köztük sosem volt.
Együtt mentek, vándoroltak hegyen, völgyön, patakon
Játszadoztak, nyargalásztak vidám felhőlovakon.
A világnak egyik felén élt pedig egy varázsló.
Barázdált arc, csúcsos süveg, szobájában: ládikó.
Ládikában, jól bezárva kuporgott a Gonoszság,
Szabadulás órájára régóta hiába várt.
Egyszer, mikor a varázsló igaz álmát aludta,
Nap és a Hold felfedezte, mily különös ládika!
Óvatosan körbejárták, kopogtatták, megfogták,
Aztán merész mozdulattal a lakatot nyitották. Felébredt a nagy varázsló, szomorúan pislogott,
Forgatta a szép cirádás, immár üres ládikót.
– Mit tettetek, oktalanok?! Nincs már többé igazság,
minden zeget-zugot elönt, eláraszt a Gonoszság!
– Jóvá tesszük a hibánkat, – szepegett a Nap s a Hold. –
megkeresünk minden Rosszat, megtöltjük a ládikót.
– Jól van, – szólt a nagy Varázsló. – Tegyétek, mit tenni kell!
– Tiéd a fény. – szólt a Naphoz. – Hajnaltól majd te ügyelj!
– Te vigyázd az éjszakákat, ezüstszínű, kedves Hold,
magány ellen adok melléd sok csillagot, csillogót.
Azóta van, hogy az égen egymást váltja Nap s a Hold.
Így őrzik a nagyvilágot, elcsípik a Gonoszságot,
s remélik, hogy előbb-utóbb megtöltik a ládikót…
Itt fejezte be a csillag, vagy már előbb? Nem tudom.
Kinyitottam a szememet, körbenéztem, merre vagyok,
lehet, hogy még álmodom?
Mozdulatlan áll a hinta, szúnyog döng a fülemen,
fent az égen ezer csillag öleli a kerek Holdat,
s mosolyognak kedvesen.