Egyszer volt egy kiskakas,
piros csőrű, tarajas.
Külsejében éppen olyan,
mint a többi kiskakas.
Mégis furcsa, mégis más volt,
nem olyan, mint társai.
Hajnalkeltő kukurikút
nem tudott ő mondani.
Aggódott az anyukája:
biztos beteg fiacskája.
Dorgálta az apukája:
szégyent hoz rá fiacskája!
Nevetett a Nap, a Hold:
mert a kakas lusta volt.
Délig aludt az ágyában,
nem ébredt fel semmire,
pedig tudta, jó kakasnak
hajnalban kell kelnie.
A Napocska cirógatta,
mégis aludt, mint a bunda.
Anyukája keltegette,
mégis durmolt, mint egy medve.
Egyszer aztán, egy szép napon,
olyasmi történt vele,
amitől a kiskakasnak
megváltozott élete.
Felrepült a szemétdombra,
és ahogy ott kapirgált,
szemétdombnak közepében
ébresztőórát talált.
Megismerte, megszerette
ágya mellé le is tette.
Hogy csörögjön, fel is húzta,
ébresztőre állította.
Örült anyja, örült apja,
nem ismertek a kakasra!
Ettől kezdve fürge volt,
ő keltette a Napot!