Mért növesztettél kővirágot
a szívedben szomorúságot,
mikor az idei tavasz
már gyönyörünktől sugaras!?
Mikor már virradat előtt
magasztalják a fölkelőt
– hisz érzik, közeleg a Nap –
csörgő, csevegő madarak,
és dalosak is, eldalolva
minden víg éneküket sorra,
nekünk is azt, hogy van remény,
hogy többé nem hagylak el én,
hogy hajnalunkra jön az alkony,
s átölellek, egyetlen asszony. . .
S úton-útfélen nárciszok,
kék jácintok is, bódítók
és cirmos-kelyhű tulipánok
dicsérik e szédült világot. . .
Ó, hát ne növessz kővirágot,
ne szívedben szomorúságot!