Egyszer régen, nagyon régen
Ezelőtt már sok-sok évvel,
Megérkezett Tél apó,
Szakállából hullt a hó.
Jégcsap lógott minden fáról,
Varjak károgtak az ágról,
Nyuszi, cica meglapult
Zúzmara volt itt az úr.
Hófehér volt nagykabátja,
Jégcsapból állt a szakálla,
Lehelete dermesztő,
Szíve kemény, mint a kő.
Ajaj, bizony rettentő,
Szíve kemény, mint a kő!
Ez a nagy úr tanakodott,
Törte fejét, okoskodott:
„Megesz itt az unalom,
Ezt már mégsem hagyhatom!
Én vagyok a legügyesebb,
Nincsen nálamnál eszesebb,
Nem áll senki felettem,
Uralkodni születtem.
Szükségem van hatalomra,
Nem várok jobb alkalomra
Fegyver van itt rengeteg,
Kell hozzá egy hadsereg!”
Megfújta a trombitáját,
Elővette csatabárdját,
Szépen, lassan körbejárt…
S egy hóember mögé állt.
Ketten jártak most már körbe
Domboldalról hegytetőre
Fújták csak a trombitát…
És még kettő odaállt!
Négyen jártak körbe-körbe,
Domboldalról le a völgybe,
S tíz hóember odaállt,
Aztán ötven odaállt,
Száz hóember odaállt.
Meneteltek, úgy vonultak,
Harci hógolyókat gyúrtak,
Hullámzott a nagy tömeg,
Hóembernyi hadsereg.
Zúzmara úr egyet intett,
S jött a jeges fergeteg!
Lövöldözték a varjakat.
Megdobálták a nyuszikat.
Elkergették a cicát.
Fusson, ki amerre lát!
A csatazaj messzire szállt,
Már a felhők tetején járt,
Hol a Napsugár lakik
-Ott pihen most tavaszig-.
Ám a nagy zajra felriadt,
Megfordult a paplan alatt,
S álmos szemét törölve,
Lepillantott a Földre:
„Hóemberek, mit csináltok?
Nyuszit, cicát mért dobáltok?
Álljon meg csak a menet,
Elveszem a kedvetek!”
Mosolyogva rájuk nézett,
Pillantása tűzben égett,
Ontotta a meleget,
Olvasztotta a jeget.
A hadsereg riadtan állt,
Zúzmara úr vízcseppé vált,
S követték a többiek,
Elolvadt a hadsereg.
Napsugárka egyet fordult,
Lába nyomán meleg tódult.
Tél apót elkergette,
Tavaszt hívott helyette.