Versek a szélről – Oldal 6 a 18-ből

Benedek Elek: Tópartján

Pihen a tó, szellő se lebben,
Mélységes csend, madár se rebben.
Közel s távol egy hang se hallszik,
Az erdő alszik, mélyen

Hosszúlábu strucczmadár, futós, mint a szél,
A jó arabs paripa nyomába sem ér;
De ha lopva meglepik, nem szaladhat el,
Meg

Bándi Mariskának volt egy kis kacsája,
Annak ezüst tolla, arany koronája.
Tenyerén hordozta, onnan is etette,
Mint anya

Szól a zene, ostor pattog,
hajrá, hollahó!
A czirkuszban mint a szélvész
fut a két csikó;
Egyszer csak – hopp! –

Egy pénzetlen vadász egy szűcscsel alkudott
Egy medve bőrére, kit egy helyen tudott.
A medve még él, mond: de ha az erdőre

Három diák az iskolából
Leverten indul kifele.
Ugy látszik, a vakácziónak
Nem lesz a legjobb kezdete.

Az elsőt atyja jól

Esik, esik, egész nap esik
Hegy aljára köd ereszkedik.
Fogy a nappal, nő az éjjel,
Falevélke küzd a széllel,
Sűrü erdő nem

Nagyapóka lelkem! Mi baj, gyöngyvirágom?
Nézze ezt a képet! Látom, lelkem, látom.
Nem is csudálkozik, lelkem nagyapókám?

Künn zúg a szél, kavarog a hó,
Behallszik a lármás hahó,
De jó itt benn a szobában!
Pattog a tűz a kályhában.

Kályha mellett

Őszi eső, hideg eső hulldogál,
Őszi szellő, hideg szellő fújdogal.
Szegény asszony, özvegy asszony, merre mégy
„Fiaimnak