L. A.-nak
Csak esti séta ez, vagy évek óta
járjuk? Cipőnkön vastagszik a por.
Hová, barátom? Álljunk meg egy szóra:
legjavunkat elhagytuk valahol.
Emlékszel még? Hogy esküdtünk jövőre
és küldetésre; mint tán senki sem!
S már-már – ne szépítsd – függünk a világon,
fületlen pitykék, fölöslegesen.
Úgy indultunk tizennyolc éves fejjel,
hogy holnapután próféták leszünk…
Jaj, nem az bánt, hogy nincs hírünk, hatalmunk,
mégcsak az sem, hogy üres a zsebünk;
de arra szegődtünk, hogy mindenestül
visszhangozzék bennünk e nemzedék. –
Számláld csak össze, mit tettünk azóta,
szedd ki a javát: alig egy marék.
Alig egy marék, ifjúság iszapja
az is: elmerül, minek menteni.
Gyógyíthatják-e férfi-gondjainkat
kamaszkorunk balzsam-emlékei!…
Verd le a port! Addig tart ez a séta
– s szűkül az út, szűkül szemlátomást –
míg megtanuljuk méltón elviselni
a reánkmért egyetlen vallomást,
s hazatalálunk – vándor céhlegények -,
ujjunk hegyében érik a remek.
Túlkevés volna halhatatlanságnak,
hogy szépen voltunk élhetetlenek.