Versek a természetről – Oldal 2 a 15-ből

Petőfi Sándor: Arany Lacinak

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott

Mihelyt jókor reggel felszikkad a harmat,
A méhecske többé nem ismer nyugalmat.
Repdes ide s tova virágról virágra.
Majd

Fecskemadárt tudakozom:
Hová készűl olyan nagyon?
Csak azt mondja csicseregve:
Szép virágos napkeletre.

Kérdezem a

Virágos dombtetőn
Van egy szép palota
Ezüst a födele,
Arany az ablaka.

Mégis csak szebb nekem
Az a nádvityilló!
Kicsi ablakában

Keresik az okulárét,
A szegény jó nagyanyáét.
Imádkozni akar,
De nem tud a nélkűl,
Gyönge már a szeme,
Napról napra vénűl.

A diófát
Átölelem,
Keringélek,
Kering velem.
Diófa, diófa,
Teremj sok minden jót,
Jószagú levelet
Zörgő-börgő diót.

Egyszer egy kis tücsök
Mit gondolt magába?
Hogy a nagy világot
Végig muzsikálja:

„Soh’se hallottak még,

Egyszer egy időben,
Gingalló, gingalló,
Játszadozott vígan
Három szép pillangó.
Egyik fehér, másik veres,
A harmadik

Kedves helyünk a majorság,
Már magában egy kis ország;
A majoros a miniszter,
Kit az egész ország tisztel.

Szarvasmarha,