Versek a szélről – Oldal 3 a 18-ből

Móra Ferenc: Kertem alján

Kertem alján
Lombot ontva
Vén akácfa vetkezik,
Ablakomba
Búcsút mondva
Nyújtogatja ágkezit.

Ha szökellő
Őszi szellő

Zúg a tenger, haragos az árja,
Szél és vihar süvöltözve járja;
A hajósnép az életét félti,
Mert a tenger a tréfát nem érti;

Manczi ül a kocsiban,
Ilonka meg tolja,
Bodri mellettük szalad,
vidáman csaholva:
Ez ám csak a mulatság! –
mint a

Róka koma, mit csinálsz,
Milyen rosszban sántikálsz?
Ne is lesd a tyúkokat:
Hiába fened fogad, –
Nem kapsz tyúkot,

– Uczczu, rajta, ki fogja meg?
Én fogom meg, én!
Hajszolják a kis pillangót
azon melegén.
De Gézának a kalapját
lefujja

Valamikor réges-régen,
a világnak kezdetén,
minden állat békességben
éldegélt a földtekén.
Ki volt akkor nagyobb úr,

Harmatot hullajtó halovány hajnalon
feketerigó fúj furulyát a gallyon.

„Az ég fényeskedik, harmat permetezik,

Sirt az ég egyik szemével,
A másikkal nevetett;
Páros ívű szép szivárvány
Koszorúzta keletet:
Szép szivárványt, barna

A kécskei kecskének
– mek-mek-mek –
baja esett szegénynek
– mek-mek-mek –
belehágott a villába,

Láttál-e már bősz oroszlánt? – Úgy-e szörnyű állat?
Bátorságra és erőre párját nem találod;
Forró, sziklás Afrikában