Volt egyszer egy almafa
almafának ághegyén
piros alma üldögélt
sej-haj, üldögélt.
Ő maradt csak, egymaga.
Jött a nagy szél sereggel,
dérrel-dúrral, mogorván
cibálta az almafát
híj-húj, az almafát.
Az alma mégsem esett le.
Ült csak ült csak üldögélt
almánk a fa ághegyén
sej-haj, üldögélt,
dühös szélen nevetgélt.
Jöttek gonosz varázslók,
kuruzslók és vén banyák
bűvölték az almafát
hókusz-pók, az almafát.
De nem leltek varázsszót.
Ült csak ült csak üldögélt
almánk a fa ághegyén
sej-haj, üldögélt,
a banyákon nevetgélt.
Arra jött egy kicsi lány.
Felnyújtotta két kezét,
kérése az égig ért,
piros almáig felért:
„kérem almád, almafám!”
Képzeljétek, mi történt!
Bizony, már nem üldögélt
almánk, a fa ághegyén,
sej-haj, leesett,
a kislányra nevetett,
a mesének vége lett.