A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed –
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán –
a vén remény… és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed…
Úgy szól a szó, mint az emlékezet –
hát nincs szavam több és nem is lehet.
Blank Camor: Család és pénz
Vajon mi lehet a fontosabb, a család vagy a pénz?
Egyszerű a válasz, család nélkül az egész semmit nem ér. Lehet bármennyi pénzed, ha nincs ki szeressen.
Egy szép napot eltölteni együtt, felbecsülhetetlen.
Dolgozhatsz bármennyit, a pénz úgyis elfogy.
De a családi szeretetnél nincs szebb dolog.
Vajon mit ér a sok munka, ha nincs kiket szeretned?
Életed végen rájössz, mit eddig tettél semmit nem jelentett. Legyen családod, ki tisztel és megbecsül, mert a szeretetnél nincs szebb dolog mikor az életed feledésbe merül.
Éld úgy az életet hogy semmit meg ne bánj, s az utolsó napon melletted lesz az egész család.
Szécsi Margit: Májuséj
Hulltak súlyos harmatcsöppök
dobogva a forró földre,
mintha áttetsző szívek
estek volna a világra.
Hallatszott az istállóból
ideges ló dobogása.
Fiókfecske kiült fészke
peremére és nem félt.
Nem mohogott a bagoly,
leszállt az eperfa-ágra,
bolyhos pille helyett
lesett csillagsűrűs éjszakát.
Állt a csősz a tolvaj éjben,
verdeső ág közt kiáltott:
– Hej ti fekete cigányok,
tépjétek a piros meggyet!
– Hajnalban erős férfiak
lehevert füvet kaszáltak,
s egy-egy vérszín virág előtt
megtorpant a síma penge.
Reményik Sándor: Kegyelem
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
Zelk Zoltán: Anyám
Azt hittem, nékem nincs anyám,
hiába is szeret,
ki szép, ki víg, ki fiatal
az anya nem lehet.
Az anya kicsiny és öreg,
gondoltam, hittem én,
és mindig, mindig szomorú
és kendőt hord fején.
Az anya este ágyra ül
és fésüli haját
és nem is alszik sohasem
csak nézi a fiát.
Az élet, az bizony, nehéz,
mondták az öregek,
hát akkor mért nem szomorú!
hát akkor mért nevet?
Bíró András: Karácsonyi reménykedés
Az angyalszárnyak régen elsuhantak,
vélük az ódon ház, a dohos szobák,
fagyos telek didergő gyermeksége,
csodavárásra keserű napok! Mind
elsuhant, elveszett ködbe tűnt,
mégsem nyomtalan, észrevétlen,
az Idő húsomban hagyta foga harapását,
de a reményt is:
eljön az Idő, hogy
nem lesz ember embernek farkasa
többé, nem lesz éhség és gyermekhalál.
A gyűlöletnek kicsorbult pengéje
szemétre hull s acélját a rozsda
tüske nélküli rózsává bontja ki.
A fán a lángok biztatóan lobognak,
bíznom kell bennük, mint már annyiszor,
a remény éltet:
egyszer csak levedli
ördögbőrét a gonosz világ!
A fán a fények biztatón lobognak,
reménykedem – ti is bízzatok!
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Zelk Zoltán: Október
Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.
Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll.
Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?
Dehogy hiszi, dehogy hiszi
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál,
a bátyjára, Novemberre.
Lakatos István: Forradalom
Élesítsd a szavad kardok pengéin. Az eszme
mint a szurony, csillanjék, jéghidegen fenyegetve.
Metsszen amit mondasz, szúrjon-vágjon, sebet osszon,
őrizd gyűlöleted jól, mint méhében az asszony
magzatát; ápold, növeld és percre se hallgass,
és fogad közé szorítsd, mint koncot a farkas.
Tartsd erősen igazságod. Harapj, legyen egyszer
pajzs, megoltalmazzon – másszor ártani fegyver.
Nyelved alatt bombák, kezedben tör: hadirendben
álljon, rőt zászlóval a lázadás a szívedben.
Gyenge minden szó, ha nem fenyeget, ki ne mondd, ha
van köztük, amelyért nem jár a golyó s a bitófa.
Először lázadj! Ah, álljon a példa előtted:
mégis-győztes forradalom. A világ ma merő seb,
mégse kíméld, gyújtsd újjá, vágd bele körmödet, aztán
harsonázd a szót fülébe, előremutatván.
Ady Endre: Az én menyasszonyom
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.
Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”