A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed –
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán –
a vén remény… és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed…
Úgy szól a szó, mint az emlékezet –
hát nincs szavam több és nem is lehet.
Címke: Zelk Zoltán
Zelk Zoltán: Anyám
Azt hittem, nékem nincs anyám,
hiába is szeret,
ki szép, ki víg, ki fiatal
az anya nem lehet.
Az anya kicsiny és öreg,
gondoltam, hittem én,
és mindig, mindig szomorú
és kendőt hord fején.
Az anya este ágyra ül
és fésüli haját
és nem is alszik sohasem
csak nézi a fiát.
Az élet, az bizony, nehéz,
mondták az öregek,
hát akkor mért nem szomorú!
hát akkor mért nevet?
Zelk Zoltán: Október
Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.
Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll.
Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?
Dehogy hiszi, dehogy hiszi
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál,
a bátyjára, Novemberre.
Zelk Zoltán: Van az asztalfiókban…
Van az asztalfiókban egy
könyve is apának,
egy költő írt abba verset:
József Attilának
hívták azt a költőt. Meghalt.
Mosni járt az anyja.
Kisebb volt, mint én, amikor
elveszett az apja.
Apa szokta elmesélni
ezt nekem vasárnap,
ilyenkor aztán én nagyon
szeretem az apámat.
Verset is olvas a könyvből,
azt, mikor az anyja
kosárral ment a padlásra,
őt meg sírni hagyta . . .
Azt is elolvassa, én meg
hallgatom nevetve,
hogy csinálja ,,Brumma, brumma,
brummadza”, a medve.
Meg a pösze kis malacról,
hogy olyan a falka,
ahány malac, ondolálva
van annak a farka!
Ilyen gazdag, aki költő,
kérdezem apámat:
övé a sok medve, malac,
s a réten a nyájak?
Mind-mind az övé volt – mondja -,
erdők, hegyek, rétek,
s ami nagyobb a világnál:
szíve a szegénynek!
A szegénynek gondja-baja
mind-mind az övé volt,
mert ő is, az ő szíve is
a szegényeké volt.
– Akkor ő is olyan volt hát –
kérdezem apától -,
akkor ő is éppolyan volt,
mint Petőfi Sándor?
Mint Petőfi, akinek a
versét megtanultam,
s el is mondtam nemrég, mikor
ötesztendős múltam:
anyának is volt egy tyúkja,
az is itt lakott bent,
s ha akarta, az asztalra,
az ablakba röppent . . .
Kicsi vagyok, de nemsoká
felnőtt leszek mégis,
veszek majd egy könyvet, s abba
verset írok én is,
beleírok én majd abba
mindent, amit látok:
enyém legyen, beleírom
az egész világot!