Hónap: 2017 május

Szécsi Margit: Májuséj

Hulltak súlyos harmatcsöppök
dobogva a forró földre,
mintha áttetsző szívek
estek volna a világra.

Hallatszott az istállóból
ideges ló dobogása.
Fiókfecske kiült fészke
peremére és nem félt.

Nem mohogott a bagoly,
leszállt az eperfa-ágra,
bolyhos pille helyett
lesett csillagsűrűs éjszakát.

Állt a csősz a tolvaj éjben,
verdeső ág közt kiáltott:
– Hej ti fekete cigányok,
tépjétek a piros meggyet!

– Hajnalban erős férfiak
lehevert füvet kaszáltak,
s egy-egy vérszín virág előtt
megtorpant a síma penge.

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.

Zelk Zoltán: Anyám

Azt hittem, nékem nincs anyám,
hiába is szeret,
ki szép, ki víg, ki fiatal
az anya nem lehet.

Az anya kicsiny és öreg,
gondoltam, hittem én,
és mindig, mindig szomorú
és kendőt hord fején.

Az anya este ágyra ül
és fésüli haját
és nem is alszik sohasem
csak nézi a fiát.

Az élet, az bizony, nehéz,
mondták az öregek,
hát akkor mért nem szomorú!
hát akkor mért nevet?

Bíró András: Karácsonyi reménykedés

Az angyalszárnyak régen elsuhantak,
vélük az ódon ház, a dohos szobák,
fagyos telek didergő gyermeksége,
csodavárásra keserű napok! Mind
elsuhant, elveszett ködbe tűnt,
mégsem nyomtalan, észrevétlen,
az Idő húsomban hagyta foga harapását,
de a reményt is:

eljön az Idő, hogy
nem lesz ember embernek farkasa
többé, nem lesz éhség és gyermekhalál.
A gyűlöletnek kicsorbult pengéje
szemétre hull s acélját a rozsda
tüske nélküli rózsává bontja ki.
A fán a lángok biztatóan lobognak,
bíznom kell bennük, mint már annyiszor,
a remény éltet:

egyszer csak levedli
ördögbőrét a gonosz világ!
A fán a fények biztatón lobognak,
reménykedem – ti is bízzatok!