Verselő
Nappal próza az almafa.
Mellette barack, mandulák.
De éjjel, – éjjel ciprusfákká változnak a fák.
Nappal lépcső és kerítés.
Éjjel zegzugos, kiszögellő fok.
Amin biztosan bagoly huhog.
A villa tornya: mór torony.
S csillagos lobogóját lengeti
az éjszaka az ormokon.
Szemem alatt álmatlanság
virágzik,
az én sűrű könnyeimtől
elázik.
Lesz még az én arcom igen
virágos,
lámpás szemem szerelemtől
világos.
Már a kakas harminchatot
kiáltott,
tagadhattok engem, édes
barátok.
Gyöngeségtek nem veszem a
szivemre,
jó a világ, még nekem is
jó benne.
Nem mondom meg, hány éves lettem,
a tortabevonót is mind megettem:
az ám,
lazán!
Mégis, ha tán felém jöttök,
a Platánban lesz friss sütőtök,
sonkás-
tojás,
veder szeder, meg a sok régi étek,
húzd rá, cigány, ez égi ének,
kódus
kórus
az égi karban, de kihagyta ezt Madách,
elvitte férfikorban asszony, meg a harács,
adó-
csaló
sose lett, én is csak épp egy szegletet
vettem itt, bordélyházit, meglehet:
fura
kura-
fi voltam, fektettem mindenféle nőket,
Ábel meg majdnem engem ölt meg:
fain
Kain
voltam, aztán meg Rómában Brutus,
ugyanott vandál, majd De Sade-kultusz,
Pius
priusz,
Borgia, R. Iván, s később úgy alakul,
hogy Havasalföldön Vlad Drakul
harap
halat,
de inkább vadat atlaszi vállamba,
és ott van egy f*szi, mellette áll bamba
Vazul
s lazul,
mert neki már oly mindegy, vesztek-e,
és drukkol nagyon, hogy Wales ebe
agyon
marjon,
hogy legyen kuss, elég a szülinapi sirám,
és valaki vessen véget ennek a zsivány
ének-
ének!
Tudjuk, a dinoszauruszok
mind irdatlan nagy állatok.
Voltak.
Agyuk viszont alig nagyobb
mint egy tojás.
Kihaltak.
Mondják, elfelejtettek bután
enni és még inni is
talán.
És hát akik ilyen buták,
azoknak nincsen hátra más,
mint a kihalás.
De egy könyvben azt olvasom
most mutatta a kisfiam
Simon:
„A dinók kihaltak csakugyan,
de negyvenmillió év után
csupán.”
Na most, húszmillió éve él
ember a Földön, hát kérdem én:
hol leszünk,
mi, emberek, még egyszer ennyi év
után, megtart-e még
a nagy eszünk?
Ezt a kérdést eldönteni
húszmillió év múlva ugyanitt
találkozzunk mindannyian!
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.
Magam vagyok.
A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.
Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyeit.
Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.
A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanygolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.
Jaj, emberek!
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
S itt is, ott is az esőben kivirágzik
a tető, a fal, az ég:
fénypókhálóban fénypókocska,
s fény-sejttódulással mozogva
a hirdetések mimóza-levele
nyílik, elfordúl, összehúzódik,
mint mélytengerí rózsa-állat feje,
ha ringatózik,
tapogatózik.
Segíts meg, emberiség!
S az eső kristály-páfrányai alatt,
mint celofán-ősállatok:
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak.
Gyíkbőrbe bújt asszonyok,
kígyóbőrbe bújt férfiak.
És éhesek.
És szomjasak.
Kék, zöld, sárga, piros arccal
tolonganak.
Ki tudja, hogy itt vacogva állok?
Kinek vegyek most virágot?
Hol vannak a jóbarátok?
Ki hallja meg, ha kiáltok?
Nézem az esőt
téged keresve.
Hívlak kékülő szavakkal.
És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.
Megszületik az elmúlásba esve.
Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villanyfürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre
a foszforhab, villanyfoszfor.
Hová megyek?
Mit énekelek?
„Ments meg uram engem a gonosztól!”
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
El kéne szaladni.
Itt kéne maradni.
Őgyelgek a villanysörhabon.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,
ordítoznék, de mindenki kinevetne.
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon,
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.
De nem szabad. De nem lehet.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Én nem kiáltok,
nem mondok átkot,
csak állok az esős szivárvány-vadonban,
szájamból nagyanyám szava lobban:
“Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól,
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!”
De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.
Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Mit akarok?
Mit akartam?
Magamat szívedbe kapartam,
mint akna-tűzben a föld-anya
hasába a bozontos-arcú kis katona:
fölötte fény-halálfejek,
fém-levelek,
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,
szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.
Mint embrió
kuporgok összecsavartan
lüktető, véres dzsungeledben:
ringatnak a lágyan-mozgó bordák,
verdes vér-zuhatagod sistergése,
a belek zsíros, fodros remegése,
hallgatom, hogy dolgozik, forr
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,
nyitott szemem látja belső éjedet,
s érzi átderengő testedet
tapogató-csáp-szemem.
Világűröm vagy, s mélytengerem.
Magam vagyok.
Veled vagyok.
Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiforognak a mélyből a fény-állatok.
S a villany-medúza-Magyarország,
a tenger agya libeg fölöttem,
s úszik a világűr-medúza: a földgolyó
a tejút-öbölben.
Én elhiszem
hogy puha álcádat leveted,
megépűl hited,
s arany-mozaik szárnyaid kibontod,
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,
kitinszerkezete megszikkad, megszilárdúl,
hártyája megszárad, kifeszűl,
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,
s az idő méhe csöndesen bezárúl.
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.
Itt állok egyedűl.
Ázott fejemet lehajtom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.
S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek,
s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem
a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt, és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indul
végzetes földön, csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis, szembe sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek.
A sűrű füst, mint roppant denevérszárny
legyintett arccul.
Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem. Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt….
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt, és mind aludtak….
Kövér csöppek indultak homlokomról,
és vigicsurogtak gyűrödt arcomon….
Ne félj, ne félj!
Múlóban már a tél.
A nap, a nap
lassan erőre kap.
Remény, remény
ragyog az ág hegyén.
De még, de még
tartja magát a jég.
De már, de már
ripeg-ropog, akár
az ablak üvege,
ha labda töri be.
Jer, Lili! nézd, langyos szellők Berzsenyi
Lengetik a ligetet,
S illatozó híves ernyők
Mérséklik a meleget.
Jer, e szép juharlugosnak
Dőljünk le árnyékára,
S míg a gerlicék búgdosnak,
Vigyázz lantom szavára.
Kedves gyermek! fakadoznak
Kellemeid bimbai,
Pihegnek már s dagadoznak
Melled hattyúhalmai.
Az ifjuság kellemei
Mosolyognak orcádon,
S az életnek örömei
Virítnak zöld pályádon.
Olyan vagy, mint egy szűz rózsa,
Mely még csak tavaszt látott,
Melyet csak harmatgyöngy mosa,
S csak lágy szellőkkel játszott.
Mint egy Zephyr, mely virágos
Ligetek közt lengedez,
Illatokkal él, s balzsamos
Violákon tévedez.
Gyönyörűség és vidámság
Folyja körül ösvényed,
Mert még a szűz ártatlanság
Oltárán ég tömjéned.
De ki ne térj ez ösvényből,
Melyen most rózsát szaggatsz;
Oh, vigyázz, mert az örvényből
Soha ki nem gázolhatsz.
Ha elveszted az erkölcsnek
Intéző fonalait,
Számtalan veszedelmeknek
Leled labyrinthjait.
El ne hagyd őrangyalodat,
Hív, szelíd erkölcsödet;
Nyújtsd néki gyenge karodat,
Hadd vezérljen tégedet.
Csak ő menti meg szemedet
Ezer könnyhullatástól,
Ő menti meg szépségedet
A kora hervadástól.
Ő intézget karjaival
Paphus virulmányain,
S béfedez hív szárnyaival
Az öröm hullámain.
Óh, ezer örvény és hinár
Fogja pályád majd körül!
De ha ésszel s erkölccsel jár,
Hidd el, egybe sem merül.
Ezek légyenek őrei,
Kedves gyermek, szívednek!
Így a hiúság tőrei
Meg soha nem ejthetnek.
Ezek ismértetik veled
A sziréni hangokat;
Ezek mutatják meg neked
A gaz csapodárokat.
Szíved kedves rokonfelét
Néked ezek választják,
S földi éltednek édenét
Karjai közt megadják:
Hol szelíd öröm s vidámság
Lelke fog ápolgatni,
S az aranykori boldogság
Angyala csókolgatni:
Addig is, míg homlokodon
Aranyüstök omladoz,
Akkor is, ha majd arcodon
A rózsaláng hervadoz.
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbúsong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.