T. S. Eliot: A macska neve

A macska nevét kiszemelni felette nehéz,
Nem afféle vasárnapi könnyű mulatság:
És én kijelentem – de ezért ne nézz le -,
Hogy HÁROM NEVET is követel meg macskád.
Egy, amelyen hívogatja naponta a ház,
Mint: Aladár, Jonatán, Kari, Dénes,
Mint: Péter, Salamon, Gyuri és Atanáz –
Mind csupa egyszerű, köznapi név ez.
Cifrábbakat is lelsz, ha nagyon keresel
(Mást, ha uraké s ha kisasszzonyoké lesz).
Plátón, Ardzsuna, Perszefoné, Demeter –
Mégis, csupa egyszerű, köznapi név ez.
Ám tudd meg, a macska külön nevet is óhajt,
Büszkébb nevet is, amely övé egyedül:
Másképp hogy is űzi a spájzban a tolvajt,
Holdlepte tetőn hogyan is hegedül?
Ily neveket ha kívánsz, nosza hosszú a listám:
Csimbalabumm, Tyafogány, Kalapetty,
Kraxima, Dzsellifalónia, Bombalurisztán –
Mit soha nem hord több egerész, csakis egy.
Mégse reméld, hogy ezekkel a macska betelne:
Még egy neve van – hanem ezt ne kutasd,
Mert nem fedi fel soha emberi elme –
Ám TUDJA A MACSKA, s a titka marad.
S olykor ha merengve csak ül s elréved macskád,
Nos, annak okát is elárulom én:
Mámoros eszmék töltik a csöppnyi agyacskát,
Úgy töpreng meditál csalafinta nevén:
Rejtett, egyszeri, titkos,
Rejtszeri-titkos,
Agyafúrt, csalafinta NEVÉN!

Zelk Zoltán: Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed –
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán –
a vén remény… és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed…
Úgy szól a szó, mint az emlékezet –
hát nincs szavam több és nem is lehet.