Utasi Mária: Rege a forrásról

Anyám arca szentek arca
fekete keretben fehér viola
Jaj miért haltál meg Kiss Máthé Júlia

Elhagyom én el
a forrásokat
pedig zengőn-fuvolás
valahány
vize friss
‘bőven zúduló
hegyi koszorú
elhagyom én
elhagyom mégis
a fecskét őrzöm csak
valahol a kabátom alatt
inkább a képét
ahogy repül toronyiránt
fölborzolt tollal
görcsbe meredt ujjakkal
mindig toronyiránt

Ne sirass anyám
Véres a koronám
Szívemben dárda
Hétöles mázsa

Ne sirass anyám
Tövis a koronám
Fekete gyászom
Tüzes a nászom

Ne sirass anyám
Hajnal a koronám
Reményem a tél
Havával beszél
Jaj fiam rosszat álmodtam
az éjjel díszítve a házunk
feketével
közepében aranytulipán
apád kötényében
csupa fehér gomba
szalad kalapjára
öt pengőt adott a tanító úr
ezt a gyereket taníttatni kell

Anyám arca szentek arca
fekete keretben fehér viola
Jaj miért haltál meg Kiss Máthé Júlia

Virágok lepkeraja
nyílnak a papszeri cseresznyefák
fölmászom a legmagasabbikra
látom a héttornyú templomot
mint hét karcsú gyertyaszál
behunyom a szemem
anyám kapál kapál… félek
az Istennel beszélek
uram add hogy elmehessek
látom héttornyú templomod
látni szeretném a szenteket is
szemtől szembe
az eltemetett Krisztust
a kővel zárt sírt
s gyászoló kórusod
látom nagy vagy
uram add hogy elmehessek

Jaj fiam rosszat álmodtam az éjjel
Díszítve a házunk feketével

Megint az adószedők
mindenünket elvitték már
a göndör szőrű fehér kismalacot
nem adom
coki hol vagy
máskor a hívásra a lábamhoz hever
most kést döfnek belé
öt pengőt adott a tanító úr
ezt a gyereket taníttatni kell

Jaj miért haltál meg Kiss Máthé Júlia
a temetőben ecetfák sora
Anyám arca fekete keretben fehér viola

Utasi Mária: Epiphania

Fölhozlak imé
a sötétség verméből.
A szellemi ember
önrendelkezési joga
ítéljen, döntsön:
a legnagyobb,
amit átélhetsz itt,
maga a titokzatos.
Ennek bölcsőjénél
térdel élet
és halál.
Innen lombosodik
a művészet is.
S majd ha
a próbatétel idején
a világ drámájába
ivódik mindaz,
amit csak
szeretetből cselekszik,
felnő és megérik
az ember.

Kosztolányi Dezső: Apámmal utazunk a vonaton.

Apámmal utazunk a vonaton.
Hideg, sugáros, éji nyugalom.

A szunnyadó csöndesség lomha, mély,
de ébredez, hallucinál az éj.

Fázik az erdő, csontkemény a föld,
a dermedő ég alja sárgazöld.

Itt-ott egy oszlop, éjsötét palánk,
benn a kunyhókba késő lámpaláng.

Egy folt az éjbe, szürkülő, fehér.
Egy ember. Egy hóban rekedt szekér.

Valami zaj, valami halk sirás.
Egy csillag árnya? Vagy valami más?

Fekete, nagy ijesztő szélmalom.
Kék hold cikázik a fehér tavon.

Kosztolányi Dezső: Feleségemnek…

Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
“Megszoktam őt, akár a levegőt,
Ő adja nékem a lélegzetet.”

Arany János: A walesi bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim –
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

“Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény –
Parancsol Eduárd –
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

“Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!…”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

“Elhullt csatában a derék –
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még –
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! – S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. –

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –

Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
“Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma…

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

walesi vár