Volt egyszer egy király…
Nyirkos, suhogó, őszi esten
így kezdem el a mesemondást, –
de nem hiszem, hogy befejezem.
Volt egyszer egy király.
Öröm-tavasz volt, mi lelkét megülte
és imádta a csatát s a mesét
és csók-tündérek táncoltak körülte…
Tudott terülni,
– haragos villám! –
tudott repülni
aranyos hintán,
tudott mesélni,
hinni, remélni,
táncokra járni,
ujjongni, várni.
S ragyogó szemén soh’ se hordott fátyolt,
Szép és bolond és különös király volt,
– csak épp’ szeretni nem tudott szegény.
Volt egyszer egy király.
De ráesküdött jövője és multja –
s amit nem tudott, egyszer megtanulta.
Mit tudta ő, hogy ez a vén világ áll,
ország bajával mit törődött!
Csak sápadtan gyötrődött
és verseket írt fehér holdvilágnál.
Nem tudott égi nyugalmat találni,
sorra lázadtak leghűbb katonái.
Nem lelt egyetlen térdethajtó lelket,
tornyos honából menekülni kellett;
ezer folyóvíz hömpölygő hulláma
halálos átkot zúgatott utána…
Ugy-e hogy szomorú!
De én tudom, hogy így volt
és ez a mese igazi mese.
… Már nincs, csak volt…
Volt egyszer egy király –
és elfojt a sírás –
és a mesémet, szomoru mesémet
folytassa más!