Federico García Lorca: A hűtlen menyecske

S még a vízhez is kivittem!
Nem mondta, hogy ura is van,
asszony volt, de szűznek hittem.
Szent Jakabkor, éjjel történt.
Nem szerelem volt, csak illem
s kötelesség. Tücskök gyúltak,
lámpák húnytak el szelíden.
Én meg ott a szélső háznál
alvó mellét megérintem,
s íme, tömzsi jácint-melle
hozzám bukik át az ingen.
Keményített alsószoknya
ropog, sikolt füleimbe,
tíz kés mintha feszes selymet
hasogatna, szétrepítne.
Nőttek a fák óriásra,
ezüstjüket elveszítve.
Túl a folyón láthatár sincs,
ebcsaholás csak a híre.

*

Szederfákon, csipkefákon,
nádasokon túlra vittem.
Kontya alá a fövenybe
gödröt kellett kerekítnem.
Én levetem nyakkendőmet,
ő a szoknyát, hederintve,
én revolvert, derékszíjat,
ő mellénykét s mindent szinte.
Nincs oly finom bőrü nárdus,
oly bársonyos kagyló nincsen,
holddal áldott drága kristály
nem süt olyan mese-színben.
Combjai mint riadt halak
szöktek tőlem eleinte,
egyik mint a hó lehűtött,
másik mint a tűz hevített.
Hosszi út volt az az éjjel,
gyöngyház-kanca vitt nyerítve,
lovagoltam kengyel nélkül,
kantárt, féket elveszítve.
Férfi vagyok, nem kereplő,
magam nem is dicsőítem,
mit ő mondott: nem is mondom,
tiltja azt az ész, az illem.
Csók és homok maszatolta.
Illendően hazavittem.
Liliomok sötét szellőt
űztek fehér tőreikkel.

Úgy tettem, mint igaz cigány,
ügyelve a névre, hírre.
Varródobozt adtam néki,
szalmasárga volt a színe.
Megkedvelni mégse bírtam,
asszony volt, de szűznek hittem,
nem mondta, hogy ura is van,
mikor a folyóhoz vittem.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük